A (magyar) R hangzó alapérteménye

Az előzőekben bemutattunk számos példát az R hangzó alkalmazására mind a magyar, mind más nyelvekben. Sok esetben a hangzó által hordozott lényegiség nyelvtől függetlenül azonos volt. De a szemléltetett példák nem egyetlen érteményt jellemeztek. Ha veszünk egy kellően részletes magyar értelmező szótárt (például a Czuczor-Fogarasi szótárt), tüzetesen átnézzük és rendszerezzük az összes olyan szót, amelynek gyökében – vagyis nagyjából az első szótagjában – R szerepel, akkor az alábbi nagyobb jelentésköröket különböztethetjük meg:

• erő: férfiasság, tartás, nyersség, durvaság, uralom, rend stb.
• (ki)eredő hatás: irányuló, érő, áradó, ragyogó, kimeredő, kiterjedő, eredmény stb.
• ártás, részekre bontás: rontás, rombolás, ragadozó, rész, maradvány, darab stb.
• ismétlődés: forgás, pörgés, kerekség, görgés, rárakódás, sorozat stb.
• élénk színhatás: vörös, piros, barna, rózsa, vér, pír stb.
• tűz, égés: parázs, perzselés, zsarátnok, korom, gerjedés, pára, forróság stb.

E csoportokat tulajdonságaik alapján halmazokként is ábrázolhatjuk, tovább boncolgatva a jellemzőiket közös nevezőt keresve, részhalmazokat és metszethalmazokat képezhetünk. Például az első két csoport egyértelműen egymásból fakad, hiszen az erő fogalma valamely irányba való kihatás. A harmadik is része az első csoportnak az erő > erőszak > ártás jelentéskapcsolat okán. A forgás, pörgés egy körkörösen ismétlődő jelenséget (v.ö. sor, sorozat), adott tengely körüli mozgást takar – ám ez is szoros kapcsolatban áll az erővel, hiszen erőhatás/erőkifejtés szükséges a mozgáshoz. A vörösesség és a parázs kéz a kézben jár, mint arra már rámutattuk a világszerte azonos vagy hasonló gyökökkel, közös jellemzőjük az élénk ragyogás, sugárzó színhatás. A lista utolsó két csoportja tehát – a második csoporton keresztül – szintén összefügg az első fogalomkörrel, illetve metszetet képez a pusztítás. ártalom fogalomkörével is. Az R hangzó elsődleges alapérteménye tehát az erő. Az R-t tartalmazó magyar kifejezések hangulatából kiinduló megközelítésével Kolumbán Sándor ugyanerre a következtetésre jutott. Ez persze kellően elvont és tág fogalomkör, így fontos szem előtt tartani a többi csoportot is. A hangutánzó szavak beleilleszkednek valamelyik részhalmazba (pl. rezgés, rázkódás – részekre esés; reccsenés, rettegés, rémület, riadtság – rombolás és erőszak; robaj, rianás, rívás – kitörő erő stb.).

A fenti értemények az R hangzó ejtési sajátosságaiból fakadnak, kisebb-nagyobb elvonatkoztatásokkal vagy épp hangutánzás által. A magyar R tiszta ejtéséhez jelentős erő és tudatosan uralt, irányított nyelvi izommunka szükséges. Erőteljessége folytán e hang jellemzően messzire hallatszik, így a nyugalom megzavarására alkalmas, ébresztő hatása van. Képzése során a nyelv hegye és a fogmeder közt újra és újra kialakuló-felpattanó zár képződik, a kiáramló levegő rezgésbe hozza a hangszalagokat, s maga a nyelv élénk mozgása (pergése) is rázkódást kelt. A rázkódás általában a rend megbomlásával, részekre hullással jár.

Ezt a remek összefoglalót, illetve ezt a hosszabb cikket elolvasva kiderül, hogy a magyar R hangok nem teljesen egyformák. A nyelv állását tekintve nincs (jelentős) különbség, mindegyiknél a fogmederrel érintkezik és pergőhangként nyilvánul meg – számottevő eltérés a pergetésszámban jelentkezik. Más népek R-t tartalmazó szavait hallgatva hamar megfigyelhetjük, hogy e finom eltéréseknél jóval jelentősebb különbségek is mutatkozhatnak, némelyik R egészen máshogy képzett (például egészen hátul, a nyelvcsapot rezgetve vagy egészen elöl, foghangként ejtett), ám elmondható, hogy az erőteljes hangzása és a legalább egyszeri pergetés közös tulajdonság mindegyiknél. Véleményem szerint ebből adódik (legalább) az erő és az ismétlődés R hangzóhoz kötődő jelentéskörének egyetemessége. Az eltérő ejtési sajátosságok pedig új érteményeket szülhetnek. A különböző R-szerű hangzók ejtési sajátosságainak és esetleges új jelentésköreinek átfogó bemutatásával később foglalkozom.

Hang - Kép - Jelentés

Fontos szerepet tulajdonítok a nyelvek ősi írásjeleinek, hiszen azok általában hangjelölők és fogalmi értéket is képviselnek. A Hang-Kép-Jelentés hármassága érvényes a rovásjeleinkre – azaz adott jel adott hangzót jelöl csak és azt egy olyan kifejezés képi ábrázolásával teszi, amiben ez a hangzó hangsúlyosan (a szó gyökében) jelen van –, de érdemes megvizsgálni egyéb ősi írásjeleket (ótörök, kazár, kárpát-medencei rovásjelek; etruszk, főníciai jelek; egyiptomi hieroglifák; óészaki rúnák; stb.) is. Varga Csaba könyveiben írásemlékek sorát felvonultatva, az egyes jeleket párhuzamba állítva világosan kifejti, hogy az írásrendszerek egyszerű mértani alapjelekből építkeztek a kezdetektől fogva, és ezek az alapjelek egyetemesek az egész világon. Ebből adódnak a jelkészletek átfogó hasonlóságai, amelyek több esetben a kiejtés hasonlóságára is kiterjednek.
A hangzók ejtési sajátosságainak élettani okából fakadóan ésszerű feltételezés, hogy adott képhez azonos (vagy igen hasonló) beszédhang társul – azonban a gyakorlatban több különbséggel találkozunk, mint azonossággal. A fogalomalkotás elvont, gondolati tevékenység, más-más életkörülmények (domborzat, időjárás, élővilág, társadalom, kultúra stb.) más-más életmódhoz, és ennélfogva eltérő világszemléletekhez vezetnek, így adott hangzót akár egészen más – akár több párhuzamosan használt – fogalommal (így képpel) is kifejezhettek, a valóság más-más oldalát, mozzanatát megragadva. Továbbá előfordulhat, hogy a jel által kifejezett hangzó a jel által ábrázolt fogalom véghangzója (ami olykor ráadásul nem is az első szótagban kap helyet), és így a szóban alapvetően másodlagos szerepet tölt be, kevésbé hangsúlyos, mint maga a szókezdő hang. Ez a jelenség abból adódhat, hogy szókezdő hangként nem, vagy csak jövevényszavaknál fordul elő egy adott hangzó (pl. ótörök esetén az R).

A székely-magyar rovás R hangzót jelölő rovásjeléhez az íráskutatók egyetértéssel a rét, róna fogalmi értéket kapcsolják, ami fentebb a harmadik, rontás, rész jelentéshalmazba tartozik. A rét jelentése a CzF szerint: 1. összehajtogatott testnek (szövetnek, papirnak) egy-egy része; v.ö. kétrét, négyrét stb. hajtogat; 2. a közös mezőföld kaszáló céljára elkülönített része. A székely róna kifejezés meghatározása (CzF) ugyancsak ezen jelentéshalmazt tükrözi:

„1) A székelyeknél jelent ösvényt, vagy utat; [...] 2) Baranyában am. kerékvágás. 3) Szélesb ért. sík, lapályos, egyenes fölszinü vidék. [...] Szélesebb értelemben véve pedig minden lapály úgy tűnik fel, mintha le volna róva, vagy tarolva, mint lerovott, letarolt térség.”

A jel ótörök (orkhoni), illetve még távolabbi múltjának vizsgálatával feltárható, hogy ez Az elöl képzett (vékony, magas) magánhangzókkal használt ótörök R₁ rovásjele a tarїγlaγ (mező, rét) esetén a tar- alapszó véghangzója, így mondhatni a gyök hangsúlyos eleme. Szekeres István szerint az ótörök R₁ és T jelekből állt össze a székely-magyar R rovásjel megőrizve az eredeti fogalmat, bár véleményem szerint az is elképzelhető, hogy pusztán csak a rovásjeleinkre jellemző stabilitás és szimmetria okán húztak neki egy másik „lábat” is. Hosszú Gábor az ótörök R rovásjel ősének a székely-magyar A rovásjeléhez hasonlatos arámi R (resh) jelét tartja, ami a kazár írásemlékeknél (ld. Mayaki Amphora, VIII. sz.) is a székely-magyar, egyfokú létrához hasonló R jel alakjában található meg. Ez az R a főníciai ábécében fej, fő fogalmi értékkel szerepel, bár véleményem szerint a hosszú szárából ítélve inkább a fejedelem, főnök jogarát, hatalmi jelvényét jelölhette, mintsem egy emberi fejet – ennélfogva magyar olvasattal inkább úr, uralkodó lenne a jelentése. Ez hűen tükrözné a magyar R erővel, uralkodással kapcsolatos elsődleges alapérteményét.

Az ótörökben van egy másik, koszarvakhoz – illetve a székely-magyar NT rovásjellel egyező – jel is az R-re, amit hátul képzett (vastag, mély) magánhangzókkal együtt használták és R₂-ként jegyzik. Szekeres ehhez a košqar v. kočqar (kos) fogalmat kapcsolja, azaz itt az R véghang. Megjegyzendő, hogy a kos elnevezése R-kezdőhanggal (ram) elterjedt a germán nyelvekben, amit az óészaki rammr (erős) kifejezésből eredeztetnek – vagyis ebből a megközelítésből az R elsődleges alapérteményére lelhetünk. Ez a jel egyébként azért is érdekes, mert a (szintén mély magánhangzókkal használt) L₂-vel párhuzamba állítható, tehát a hangzók közti (ejtési hasonlóságok okán előálló) rokonságot, felcserélhetőséget a jelek hasonlósága is tükrözi.

Hosszú Gábor szerint a ferde vonással jelölt, ún. rövid R rovásjel a székely-magyar és a kárpát-medencei rovásban közös eredetű, a csuvasos típusú pergőhang-képzés következtében végbement nyelvi változásból fakad. A török nyelvekben Z > R, illetve Z > Sz átalakulások miatt mind Sz, mind az R hangértékekre ugyanazt a függőleges vonású rovásjelet alkalmazták a kárpát-medencei rovásban – ezek közös őse egyébként a függőleges vonással jelölt arámi Z (zayin) jele lehetett. A keretes alakú, ún. zárt R jele is az Sz hangzó régi arámi jeléből (samekh) fakad, ami az ótörökbe már Sz hangértékkel került át változatlan jellel. Az ótörök jelkészletben az Sz₁illetve Sz₂ jeleknek az ótörök R₁, illetve székely-magyar Sz jellel mutatott hasonlóságai alá is támasztják ezt. Érdekesség, hogy az óegyiptomi démotikus írásban R hangértékkel ugyanez a ferde jel szerepel.

Az írástörténészek szerint a mai ábécék (pl. héber, görög, latin, cirill) jelölései a főníciai, ill. arámi ősi jelekből fakadnak, némelyiküknél jelentős a torzulás, azaz olyan mértékű módosulás, mely által már az eredeti képies jelentés nem felismerhető. Az etruszk jelkészlet szoros kapcsolata a főníciai ill. ugariti ábécével ugyancsak kétségtelen, és ha hihetünk Mario Alinei ez irányú kutatásainak, akkor az etruszk és magyar szavak közt felismerhető jelentős hasonlóságok mögött kulturális emlékek is megőrződtek.

Az óegyiptomi hieroglifák hangértékeinek meghatározása némiképp zavaros, tekintve, hogy pusztán kikövetkeztethették héber, perzsa és más nyelvek alapján, és olykor önkényesen alakítgattak az előző korok jeleinek hangértékén. Borbola János tanulmányában tisztázza az R hangzó helyzetét:

„Az ugyancsak héber alef hangnak is helyet kellett teremteni, ezt a szerepet a saskeselyűre bízták (Gardiner G1). Bevezetésével egyidőben természetesen megszűnt a saskeselyű korábbi r hangja. [...] (a saskeselyű) jel alef középbirodalmi hangzósítását újabban megkérdőjelezik, hangértékét, közeledve az archaikus eredetihez, ar-ban határozzák meg. [...]
Az r hang viszont kemény ejtésű, nem lehetett nélkülözni, így ezt a hiányt egy újabb jel átkeresztelésével kellett megoldani. Erre a legalkalmasabbnak az l hangú hieroglifát találták (Gardiner D21). Tekintve, hogy az l és az r hangok hangtanilag egyébként is közel állnak egymáshoz, ez a csere észrevétlenül megtörténhetett. Csakhogy ezzel kiiktatták a Középbirodalom hangtanából az l hangot!”

Az óegyiptomi R hangzó fogalmi értéke tehát eredetileg az ar (saskeselyű) volt, de jó pár szóban a száj jelét is így írják át (mint fentebb olvasható, feltehetően a helyesebb l hangérték helyett). A saskeselyű köztudomásúlag dögevő, ám a megfigyelések szerint ragadozó életmódot is folytat: kisebb állatokat (pl. madarakat, szirti borzokat) ragad el és ejt nagy magasságokból a földre; hasonló módszerrel töri fel a teknősök páncélját is, hogy hozzáférhessen a lágy részekhez. Jellegzetessége tehát a felragadás és a széttörés (spanyolul csonttörögetőnek is nevezik), ami az R ártalom jelentéskörét tükrözi. Az egyiptomi mitológiában a varázslatosság kapcsolódik hozzá, valamint a halál (bizonyára dögevő mivolta miatt) és az új élet teremtésének misztikus képessége (számos egyiptomi anyaistennő keselyűfejet viselt). Élet s halál együtt a létezés körforgását is tükrözi. Prométheusz mondájában egy saskeselyű gyötri a kikötözött titánt, csőrével újra és újra kiragadva máját a testéből.

Óészaki rúnafeliratok alapján két (ill. három) különböző rúnajelet találhatunk R hangértékkel. A latin R betűhöz hasonlatos (és ennélfogva bizonyára annak főníciai eredetijével is kapcsolatban álló) rúnát a közönséges feliratokban alkalmazták, kezdő- és közbenső jelként (gyökökben) fordult elő, s *raidō, rad, reidh (lovaglás, utazás, kocsi) fogalmi értéket kapcsolnak hozzá. Lovak patáinak robajlását, rohanó léptek ismétlődő zaját, a kocsikerék gördülésének hangját idézi tehát, ami szemléletesen kifejezi messzire terjedő pergőhangi mivoltát (ld. 2. és 4. jelentéskör). A másik két jelet régi feliratokon (pl. Tune-kő, gallehuusi aranykürt) használták végjelként például a gastir, hokingar, wiwar szavakban, alanyeseti -r ragként. Fogalmi értékük *algiz, eolh-secg (jávorszarvas-sás; védelem) ill. yr (tiszafa) volt; a szárával felfelé néző rúna régi neve reið volt (a reið kveða rossum versta rúnavers alapján). Kapcsolódó kifejezések:

REIÐ [I. 1. lovagol; 2. lovas hadtest; II. jármű, kocsi; v.ö. skót raid; ang. ride], reið [lófelszerelés], reið-góðr [lovaglásra jó], reið-hestr [meglovagolható ló, lovaglásra használt ló], reiðingr [lófelszerelés (málháslovaknál)]; reiðr [lóháton járható]; ó-reiðr [lóháton járhatatlan]; reið-skjóti [jármű (ám csak lóra vonatkozik)], reiðskjóta-maðr [lovász], reiðskjóta-skipti [váltólovak];
REIÐA, [I. lovagoltat, lovon szállít; II. 1. renget, megremegtet; 2. hánykolódik; 3. hord; 4. lóbál; 5. egyensúlyoz; 6. kifizet (zsoldot)]; reiða, [1. kellékek, hajófelszerelések; 2. szolgáltatás; 3. fizetség, zsold; 4. kész; 5. viszonyok; 6. figyel], reiðu-búinn [kész, előkészített; v.ö. dán redebon], reiðu-gipt [fizetség], reiðir [kifizető], reiðsla [kifizetés], reiðslu-maðr [gazdasági intéző (steward)]; reiðr [kész], reiðu-liga [készen]; reiði [1. hajófelszerelés; 2. lófelszerelés], reiði-gögn v. reiðugögn [bútorok], reiðing [(ki)vitel, elszállítás];
REIÐI v. vreiði [harag, düh; v.ö. ang. wrath; svéd-dán vrede], (v)reiðask [haragudni, dühösnek lenni; v.ö. dán-svéd wredes], reiðinn [haragvó természetű];
REIÐR, reið, reitt [vríða (fanyar; dühtől eltorzult) kifejezésből ered; haraggal teli, dühödt; v.ö. angolszász wrâð; ang. wrath; dán-svéd vred]

A rúnafeliratok alapján kikövetkeztetve a régi időkben a kétféle jelhez rendelt hang valószínűleg különbözött egymástól; a véghangi R a gót nyelvbe susogó réshangként (S) került át, tehát a magyar zöngés és susogó Zs hangzónk rovásjeléhez hasonló rúnákkal feltehetően az R és S hangok közötti hangzót jelöltek – amit az algiz rúna gyakoribb Z hangjelölése és a hozzájuk kapcsolt fogalmi értékek (a sás és a tiszafa jellemzően susogó növények) is alátámasztanak.