siska
(Carex riparia; parti sás)
A bakonyi mellett egy másik ősi disznófajunk, a szalontaira is használt régi elnevezés, a tasla (Kecskemét), siska vagy ziska (Kemenesalja, Mohács, Zala m., Vas m.; legkorábbi egyértelmű említése 1688-ból való, bár személynévként 1419-ben is előfordult oklevelekben), siskafülű (Somogy m.) vagy suski (Csongrád) a kajlán lekonyuló, előreálló széles fülekre utal. Herman Ottó szerb disznófajként is jegyzi A magyar pásztorok nyelvkincse (1914) c. munkájában. Az MTESz ismeretlen eredetűnek tartja, Rácz János Állatnevek enciklopédiája (2012, Tinta Könyvkiadó) c. művében vitatott eredetűként jegyzi, illetve horvát eredetet feltételez: „A siskát a horvátok, mint a legrosszabb formájú házi sertésüket tartották számon.” Gönyei Ébner Sándor leírásában már keveredni látszik a siska és a mangalica keresztezéséből keletkezett ritkés disznófajta és az eredeti siska fajta jelentése:
„Az ősi siska – a zselici disznó suttyogó szőrű [felálló sertéjű] ritkés disznó volt, nagy járó természetű.”
Régi, gyökközpontú szótárunk (CzF) és tájszótáraink számos, jelentésében hasonló szót őriztek meg, köztük szép számmal akad olyan, ami susogást, sisegést fejez ki.
Hasonló értemény őrződik azon lengyeltóti marhák siska (1688) elnevezésében, amelyek egyik szarva rendellenesen lecsapott (magát a lekonyult szarvállást is nevezik így). A székelyeknél a sula a divatos erre. Érdemes megemlíteni még, hogy Beregszászban a nagyszőrű disznók elnevezése suska – ez vélhetően a siska fajtajellegéből ered, bár ugyanígy nevezik a székelyeknél a kukorica (lekonyuló) héját, illetve a (fenyőfáról lelógó) tobozt is, amelyek előfordulnak más alakban is (1792: siska, 1844: suska, susok, suskó). Rácz János Növénynevek enciklopédiája (2010, Tinta Könyvkiadó) szerint a bugás nádtippant, parti sást, szittyót is említik egyes vidékeken sisak, sisák, siska szavakkal. Ez utóbbi jelentésekben összeolvadt a hazánkkal határos szláv népek šiška [gubacs, fenyőtoboz; őszi búza] kifejezésével, az MTESz szláv eredetűként is tartja számon – annak ellenére, hogy a szláv szavak etimológiája „nincs tisztázva” –, bár jelentéstanilag fenntartja a kapcsolat lehetőségét ősi disznónk fülével, ökreink szarvával.
A kukorica héja tájszóként sustya v. sústya (1870), kevésbé elterjedt alakban: súscsi, súsztya. Ez kétséget kizáróan közel áll a bizonytalan eredetűként számon tartott, elavult, ám szintén kókadságot, lefelé húzó jelleget kifejező susnya (1613) [lusta, tunya, aki elhagyja magát] illetve suskás [elpuhult, elasszonyosodott] szavainkhoz. A kukoricahéj jelentés a szélben susogó jelleg, illetve a hasonló alakú kifejezések hangsúlyos lekonyulás érteményéből fakadhatott. A lógó jelleg és a tokszerűség közös tulajdonságok okán születhetett a toboz jelentés, ami megvan a szlávság szókincsében is (DE: lekonyuló kukoricahéj, lelógó disznófül, lekonyuló marhaszarv jelentéstartalom nélkül!), ahonnan a buga jelentés kerülhetett újra vissza (v.ö. siskó [tímárok bőrt cserző gubacsa]). Megjegyzendő, hogy a nád, ill. a parti sás azonban nem csak a bugájáról ismerhető fel, hanem a jellegzetes susogó hangjáról is!
Továbbá megemlíthető még a bizonytalan eredetűnek tartott suspus (1644) v. suskus (1804) [1. szégyen; 2. alattomban, titokban tervezett fondorlat], susmus [bizalmas, halk beszélgetés], susárol (1545) [susmusol, suttogva beszél], susa v. sesesusa v. (székelyeknél) süsüte [suttogás] közös jellemzője is su- gyökkel kifejezett erkölcsi súly, alantas szándék, illetve lehajtott fej.
A lehúzó, lefelé álló jelleget egyrészt a példákban szereplő mélyhangú i (CzF-ben vastag i: olyan i gyökhang, ami vastaghangú gyököket/képzőket vonz, jelen esetben ezek a -ka) illetve u adja, másrészt az S gyökhang által kifejezett laza, könnyed mozgás alapértemény, amely hangrendtől függetlenül a tartásukat elengedő, ellenállásukat vesztő, illetve (f)elszabaduló dolgoknak is sajátja:
sustorog [susogó hangzás, melyet a tűzre tett nyers fából kifakadó, felszabaduló nedvek adnak; v.ö. sistereg], susnya [1. aki magát elhagyja, lustán elengedi; v.ö. sunya, sunyi; 2. (Baranya m.) fiatal hajtású vessző; v.ö. suháng], silány [gyönge, hitvány, tartás nélküli], süpped v. suppad [nyomásnak engedve sárba, iszapba mélyed], sülyed v. süllyed [súlyánál fogva valamilyen közegben lefelé mozdul, alászáll; v.ö. süpped], súly [lefelé nyomó erőhatás, nyomás], sírás [szorongásból felszabadító könnyes zokogás, ami a bennszorult levegő erőteljes kifakadásával jár], siklik [akadálytalanul mozog, mintha csak a szél hátán utazna], sör v. sěr [pezsgő, sistergő szeszes ital; gyökként akadálytalan, sebes mozgást jelent; v.ö. serde, serény, sertepertél, sireg, sürög, sórikál, surran stb.];
Közvetlenül a lágyan, könnyedén és akadálytalanul áramló levegő susogó hangjára utal, amelyet más S+S gyökünk is őriz:
sas [erősen suhogó szárnycsapásokkal repülő madárfaj], sás [a legkisebb fuvallatra is susogva lengedező vízparti növény], sáska [sűrű rajokban, jellegzetes, erős sssh-hanggal repülő rovarfaj], seselyfű [vmely növény neve Csere Jánosnál], siska [parti sás, nád, nádtippan; v.ö. szerbhorvát šiška (őszi búza)];
Ez mutatkozik meg a halk súgásban, susmogásban, de véleményem szerint a lógó dolgok mozgásában is, amelyek szabadon lengenek. A siska fül tehát mondhatni lazán „siseg” a disznó járása közben – ez megerősítheti a CzF azon felvetését, miszerint a -ka, -ke végződésű állat- és növényneveink a gyakorító igeként megnyilvánuló tulajdonságot őrzik. A marhák siska szarva éppenséggel nem leng, nem is susog a szélben, egyszerűen csak olyan, mintha megadta volna magát és leficcent volna.
Nincs közük a disznókhoz az azonos hangalakkal használt, a szlávban is meglévő siska v. siskó változatban előforduló „széles, alacsony sárkemence”, illetve palóc siska másodlagos „fánk” kifejezéseinknek, melyek jelentése a sistergő hangutánzó jellegből eredhet, és így egyetemesnek tekinthető (azaz sajátja lehet a magyarnak s szlávnak egyaránt). Hangutánzó a (búbos)pacsirta siska, sisőke, süsők, süsétek és jó pár hasonló egyéb népi neve is (v.ö. csicseg, csicsereg).
