Az R-szerű, ún. nyelvpergetős (rotacizáló) hangok olyan folyékony hangok (likvidák), amelyeket nem oldalréshangként (laterálisként) ejtenek. Az osztályozásuk meglehetősen körülményes, mert nem nagyon van általános jellegzetességük, inkább csak ún. családi hasonlóság köti őket össze – némely tulajdonságban osztoznak bizonyos R-hangokkal, egyéb jellemzőikben pedig más R-hangokkal (Mona Lindau Vowel features c. tanulmányában írt erről). Richard Wiese felvetése szerint olyan hangok tekinthetőek rotacizáló hangzónak, amelyek zengősebbek, mint laterális mássalhangzók, de kevésbé zengősek, mint a magánhangzók. Jellegük szerint a világ nyelveiben az R-szerű hangok következő csoportjait különböztethetjük meg:

Az IPA – illetve a természetes ejtés mintájára a finomabb árnyalatokat is feltüntető canIPA – szerint különféle jelöléssel láthatjuk el őket. Az IPA alkalmas a nagyobb különbségek jelzésére, míg a canIPA jelöléseivel a finomabb különbségeket is érzékeltetni lehet. Bővebben a két jelölésrendszerről itt (különös tekintettel a hozzászólásokra) és itt lehet olvasni közérthető, de kellően tudományos nyelvezettel.

Többperdületű R-hangok

Tudományos névük tremuláns vagy trilláris, köznapi nevük pergőhang v. pergetett R. Képzésekor a tüdőből kiáramló levegő rezgésbe hozza a hangképző szervet a szerv és a hangképzés helye közt újra és újra kialakuló-felpattanó zár hatására. Általában vagy a nyelvhegy (apica), vagy a lágyíny végén lecsüngő ínycsap (uvula; régiesen mondják még nyelvcsapnak is, mert kezdetben minden rugalmas, nyelő izmot a szájüregben a nyelv részének tekintettek; de mivel anatómiailag nem a nyelv, hanem a hátsó lágy szájpadlás része, így az újabb keletű elnevezés helytállóbb) remeg, de vannak sajátos pergőhangok is. Tiszta ejtésükhöz mindenképp jelentős és jól uralt izommunka szükséges.

A nyelvhegyi pergőhang legkényelmesebb és legtisztább pergetésére a fogmedert (alveoláris hangként, IPA: [r]) – ritkábban valamivel amögötti területet – érintve van lehetőség. Nem véletlenül ez a legelterjedtebb pergőhang-változat; legősibbnek is tekinthető, mert a legtöbb helyen, ahol ma másfélét használnak, ez volt az elterjedt ejtés. Az enyhén begörbített nyelv alsó, feszülő része szilárd alapot ad, így a nyelv hegye szabadon, mégis jól kezelhetően mozoghat. Közben elegendő hely marad a levegő erőteljes kiáramlásának. Szinte mindig zöngésen ejtett, kivétel a walesi rh [r̥] (zöngétlen pergőhang), egyes beszédhelyzetek, hangkapcsolatok, illetve ejtésváltozatok (pl. az izlandi szóvégi r, a zöngétlen mássalhangzók előtt álló r a lezg nyelvben). Használják a következő nyelvekben:

abház, afgán/pastu (foghangiként is jegyzik; megkülönböztetett a nyelvheggyel a szájpadlás közepét érintve ejtett, feszes, retroflex legyintőhangtól, amit R vagy rr formában romanizálnak – ezt az /r/ és /l/ közötti ejtésű hangot nevezik még erős v. súlyos r hangnak is), afrikaans (általánosan elterjedt, de csak az angol, xhosa vagy zulu jövevény- ill. kölcsönszavakban), albán (kettőzve írt rr erősen pergetett, egyébként érintőhang, de némely nyelvjárásban a szókezdő rr helyett csak r áll; a déli toszk nyelvjárásban – amin az irodalmi albán is alapul – az /n/ gyakran átalakul /r/-ré), altáj, amhári/etiópiai (/rr/ jelöli a többpergetésű, /r/ az egypergetésű ejtésváltozatot), arab (velarizáltan ejtik, hangsúlytalan szótagokban érintőhang; a leggyakoribb hangzó, Hans Wehr szótára szerint a gyökök 24%-át alkotja), avesztán, azerbajdzsáni, baraba, baskír, baszk (szókezdőként, szóvégiként és kettőzöttként /rr/ többperdületű, egyébként érintőhang), belga (fogmedri a szokványos ejtés, de ettől eltérhetnek holland hatásra), belorusz/fehérorosz (csak kemény változat létezik), bolgár (lágy változata is létezik, amely alveopalatális ejtésű), bosnyák, breton (már ahol ellen tudott állni a francia hatásnak, és nem lett ínycsapi változat belőle), cseh, csuvas (akár az orosz), dán (ma már csak elvétve hallani nyelvhegyi pergőhangként, leginkább Észak-Jütland és Bornholm vidékén használt régi nyelvjárásokban) enyec, észt (/rs/-ből összeolvadással /rr/ lesz), farszi (inkább csak szóvégeken többperdületű, így alapvetően érintőhangként jegyzik; szóvégen szinte mindig zöngétlenedik, szókezdőként pedig inkább közelítőhang), finn (/rt/-ből összeolvadással /rr/ lesz), francia (dél-francia, burgundiai, korzikai, vidéki québeci, afrikai francia; a XVII. században még általánosan is így ejtették Molière Bourgeois gentilhomme c. vígjátéka alapján, szájpadlásig emelt nyelvvel), fríz (a legnagyobb számban beszélt nyugati frízben némán ejtett a t, d, n, l, s, z előtt), gagauz, galíciai (alapvetően érintőhang, de szó belsejében kettőzve többpergetésűvé válik és megváltoztatja a szó értelmét), gót, görög és ógörög ( jelöli a zöngétlen vagy hehezetes ejtésváltozatot, amit rendszerint rh betűkapcsolattal romanizálnak), hanti/osztják, hausza (az arab vagy romanizált írásban mind az r, mind az rr formában jelölt lehet többperdületű pergőhang [r] és retroflex legyintőhang [ɽ] is, különböző jelentéssel, pl. bara /bərà:/ [kéregetés] ill. /bəɽà:/ [szolga] – így némely szótárban a többperdületű változatot hullámmal jelölik az r tetején), héber (bibliai/klasszikus, misnaikus/korai rabbinikus, mizrahi/keleti, szefárd, jemenita/témani, szamarita; a tibériai héberben bizonyos hangzók társaságában, egyébként ínycsapiként), hindi (váltakozik az érintőhangi ejtésváltozatával, de kettőzve mindig többperdületű), horvát, holland (amszterdami nyj., illetve az ínycsapit használó térségeken kívül; szótagkezdetnél érintőhang, bár gondos beszédben szókezdőként előfordulhat többpergetésűként; szótagvégen réshang), izlandi/óészaki (/p/, /t/, /k/, /s/, /f/ előtt és olykor szóvégen zöngétlenedik), ír (az óírben még négyféle nyelvpergetős hang élt: velarizált rˠ és palatizált rʲ, valamint ezek ún. feszes/fortis ejtésű Rˠ és Rʲ változatait; ma mindez kétféle érintőhangra egyszerűsödött le az összes nyelvjárásban: ɾˠ és ɾʲ; szókezdőként mindkettőből [ɹ] fogmedri közelítőhang lesz; a szókezdő /kn/ hangkapcsolat tekintetében lásd a skót gaelt), jiddis, karakalpak (akár az oroszban, de a török nyelvekre jellemzően sokszor kiesik), karéliai, kazah (kicsit hátrébb, palato-alveolárisként képzik), kele, khmu (khmu lue, khmu rook), kirgiz, komi/zürjén, krími tatár, kumyk, kurd (a legtöbbek által beszélt északi nyelvjárásból teljesen hiányzik a pergetett r és a veláris l; szókezdőként mindig többperdületű, belhangként lehet érintőhang is), lengyel (/i/ előtt nem áll csak jövevényszavakban; írásban rz kettőshangzót jelöl, amit [ʐ]-ként ejtenek), lett, limburgi, litván (2-3 pergetésű; ŗ átírással 1957-ig használatban volt a palatizált ejtésváltozat is), lív (foghangiként is jellemzik; lágyabb, szájpadlási változat jelölése: ŗ), macedón, magyar (hangtani elemzések kimutatták, hogy sokszor zöngétlenedik (férfi, szürke stb.), de észlelésben ez nem igazán tűnik fel), maláj (standard), malajálam (a szanszkritból kölcsönzött még ún. vokális r hangokat is, amelyek magánhangzóként szerepelnek, de ennek már csak a rövid ejtésű változata él), manx (alapból 1-2 pergetésű, de egyazon szótagon belül mássalhangzó előtt megnő a pergetésszáma; szótag végén is lehet ilyen, de angol hatásra gyakrabban ejtik [ɹ̝] réshangként, esetleg magánhangzósul [ə̯] vagy teljesen eltűnik), manysi/vogul, mari/cseremisz, máltai (foghangiként is jegyzik; arab vagy római jövevényszavakban ṛ betűvel írják át az ún. emfatikus/indulatos pergőhangot), mongol nyelvek (van lágyabb palatizált ejtésváltozata is), mongghul (ejtésváltozataként használják a reftroflex réshangot [ʐ] is, írásban nincs különbség), mordvin (az erza ágán foghangi és lágyabb, palatális változat él; a moksa ágán fogi és foghangi, s mindkettőnek van lágyabb, palatizált változata), murszi, német (az első hangtani leírásokban így jellemezte az ejtést; ma Németország dél-keleti és észak-nyugati részein, Ausztriában, Svájcban őrzik ezt, máshol az ínycsapi raccsolós változat használatos; színpadi szereplésnél a tisztább ejthetőség miatt minden vidéken megkövetelt ennek használata), nganaszan, ngwe (njogwi nyj.), norvég (a Bokmålban az óészaki /rð/-ből ill. a /l/-ből egyaránt retroflex legyintőhang lett), nyenyec (a lágyabb, palatizált változat átírása: ry), occitán (szókezdőként vagy kettőzöttként /rr/ többperdületű, egyébként érintőhang), olasz (hangsúlyos szótag elején ill. végén többpergetésű, egyébként érintőhang; az olasz /d/ a különállónak tekintett nápolyi nyelvben gyakran /r/; Velencében nyelvoldali közelítőhanghoz hasonló ejtésű), orosz (ritkán pergetik hosszan, így inkább érintőhangnak tekintendő, illetve ld. bolgár), oszmán török (3-5 pergetésű), portugál (a XIX. századig általános volt, de ma már csak vidéken, falvakban és a gyarmatokon ejtik így), brazil portugál (legdélebbi részeken ill. São Paulo idősebb lakosai ejtik így más mássalhangzók előtt), skót (a szókezdő /kn/ hangkapcsolatot gyakran /kr/-ként ejtik, de az azt követő magánhangzó orrhangi zöngét kap), spanyol (szókezdőként vagy kettőzöttként /rr/ legalább háromperdületű, egyébként egyperdületű érintőhang), svéd (eredetileg egész Svédországban elterjedt volt, ma a déli nyelvjárásokban ínycsappal ejtik; általánosan zöngés retroflex réshang (IPA: [ʐ]) használatos szókezdőként, mássalhangzók közt ennek zöngétlen változata (IPA: [ʂ]), illetve Közép-Svédországban fogmedri közelítőhang (IPA: [ɹ]); /t/, /d/, /n/, /s/, /l/ előtt állva kiesik és retroflexszé alakítja az őt követő hangzót), szelkup (foghanginak is jelzik), szerb, szindhi (legalább 1-2 perdületű), szír (olykor foghangiként vagy szájmeder mögött képzett), szlovák, szlovén (tartják foghanginak is), taba (mindig erősen pergetett), tadzsik, tamil, tatár, titán, toda, tukang besi (ejtésváltozata lehet [r], [ɾ], [ɹ], [ɻ]; így hátulsó mgh után az /r/ és /l/ kiejtése átfedi egymást), tunguz-mandzsu nyelvek (szókezdőként sosem szerepel, bár jövevényszavakban néha kiírják, de nem ejtik; a dzsürcsenben néhány mandzsu szó -ri vége eltűnik), tuvai (olykor zöngétlenedik vagy érintőhangként egyszerűsödik), türkmén (foghangiként is jegyzik), ubykh, udmurt/votják, ujgur (foghangiként is jegyzik; bizalmas társalgásban az előtte álló magánhangzóval egybeolvad, megnyújtva azt; szóvégen vagy belhangként más török nyelvekhez képest is igen sokszor kiesik), ukrán (ld. bolgárt), üzbég, vót (foghangiként is jellemzik), walesi (zöngés r és zöngétlen rh változat írásban is megkülönböztetett), yugur (keleti és nyugati is), zapoték (tilquiapan)

A szláv nyelvekben előforduló ŕ csak annyiban különbözik a sima r pergőhangtól, hogy a szótagképzésben magánhangzóként viselkedik; érintőhang nem lesz szótagalkotó, csak a hosszan ejtett változat. Előfordul továbbá egy lágyabb, szájpadlási ejtésváltozata az orosz, bolgár, ukrán, szorb nyelvekben, amit a szlovénban [rj] kettőshangzóként, a csehben [r̝]-ként, a lengyelben pedig már [ʒ]-ként ejtik.

A fogmeder mögött képzett pergőhang (posztalveoláris tremuláns, IPA: [r̠]) általában csak finom eltérést mutat a fogmedri ejtésváltozattól vagy pedig összemosódik egyéb R-hangokkal. Kifejezetten a szlováknál említik más szláv nyelvektől való eltérésként, de megemlítik az orosznál is. A katui és egyes ősi ausztrál nyelvekben (pl. yidinj) határozottabb, jobban elkülönülő megvalósulását vélik felfedezni.

Ha a nyelv hegyét a posztalveoláris területektől is jobban hátrahajlítjuk (retroflex) – így még erősebb rezdülésbe hozhatjuk a nyelvet. Ilyenre egyedül a réshangokban és pergőhangokban bővelkedő dél-indiai toda nyelvben találtak példát, bár az sem igazán retroflex, mert csupán a kezdete olyan, így a megelőző hangzónak ad egy öblösebb színezetet, a végül előrecsapódó nyelvhegy a fogmedri változathoz hasonlóan pereg. Az IPA [ɽ͡r] jellel, vagyis retroflex flap [ɽ] és fogmedri pergőhang [r] elegyült hangjaként jelöli. A szanszkrit  (átírása: r) mássalhangzó, illetve a (átírása R ill. hosszan ejtve: RR) szótagalkotó magánhangzó is eredetileg ilyen lehetett, bár általában retroflex v. fogmedri közelítőhangként tartják számon.

Foghangként (dentális, IPA: [r̪]) a nyelvhegy mozgásterjedelme feltűnően nagyobb, sőt, mozgása kissé irányíthatatlanabbnak hat, mert kinyújtott állapotban már az egész nyelv rezeghet fel-alá. Ez durvább, kissé zörgő hangot eredményez (a Z-szerű hang a fogak és a nyelv képezte szorosabb résből fakad). Mivel a fogmederhangi és foghangi tremuláns ejtése könnyen váltakozhat egymással a beszédben, ráadásul az elnevezések legalább ennyire összemosódtak a régebbi nyelvészeti szakirodalomban, így a tisztán dentális változat azonosítása nem könnyű. Kétségtelenül egyedül a Marshall-szigeteki nyelvben érezhető a fogmedritől eltérő sajátossága, ahol a nyelv hegyét enyhén hátrahajlítva (azaz retroflex tremulánsként) a fogaknál képzik. Palatizált változatát r (pl. ar [lagúna]), velarizált változatát d betűvel jelölik (pl. idaak [iszik]). Továbbá felismerni vélték már számos nyelvben, ahol egyébként általában alveolárisként jelzik: arab, finn, latin, romani nyelvben. Nekünk magyaroknak sem esik nehezünkre a fogaknál pergetni, ejtésváltozatként előfordulhat foghangi mássalhangzók mellett. A román /r/ foghangi közelítőhang többnyire érintőhangként realizálódik, de szókezdőként többszörösen pergetett – ilyenkor ejtését az olaszok pergőhangjához szokták hasonlítani, de hozzájuk képest a románok érzékelhetően előrébb képzik azt. A latin belhangi /n/ a románban néha /r/: fenestra > fereastră.

A kannada nyelvben a XII. század előtt feltételezhetően a tamil ill. malajálam nyelvek fogmedri pergőhangjához hasonlóan ejtett, r átírású hang is létezett, de azt a dentális r vette át, amely a középkorban gyakran összeolvadt az utána álló fogi zárhanggal. Az arab írásban a foghangi zörgősség magyarázhatja a jelölés hasonlóságát a /z/ hanggal, aminek ز írásjegyét megkaphatjuk, ha az /r/ hang ر írásjegyét egy ponttal látjuk el. Az ujgurban ugyanez feldezhető fel: ر /r/, ز /z/, ژ /ʒ/. Az ótörök rovásjeleknél már szó esett az egyes török nyelvekre jellemző Z > R rotacizálás.

Ha a fogakon túl toljuk, a rés oly szűk lesz, hogy a levegő épp csak kijuthat – ennek a zümmögő-zizegő hangnak már egyáltalán nincs köze a pergéshez.

Ínycsapi pergőhang (IPA: [ʀ]) esetében már nincsenek különféle változatok, mert az uvula helyzete kötött. A franciák jellegzetes R-je és a németek raccsolók R-hangjához hasonló ejtése erős hörgéssel jár, így torokhangi R (gutturális R) hangként is említik. Persze módosulások kialakulnak, nem minden nyelv őrizte meg tisztán ezt a hangot, és számos ejtésváltozat kialakult. A legtöbb helyen eredetileg fogmedri érintő- ill. pergőhangként létezett.
A francia leginkább zöngés vagy zöngétlen ínycsapi réshangként/közelítőhangként (uvuláris frikatíva/approximáns; IPA: [ʁ] ill. [χ]), ritkábban (öregeknél és déli nyelvjárásokban) fogmedri érintő- vagy pergőhangként valósul meg. A német nyelvterületeken szabadon váltakozik [r], [ʀ] és [ʁ]/[χ]. A hollandok alapvető fogmedri pergőhangja ill. érintőhangja lehet fogmedri közelítőhang [ɹ], vagy uvuláris ([ʀ], [ʁ]/[χ]). A dán nyelvben ínycsapi réshanggá, majd garati közelítőhang (faringeális approximáns) alakult. A brazil portugálban zöngésségét és rezgését elvesztette, egészen H-szerűvé homályosult: zöngétlen ínyvitorlai réshang (veláris frikatíva, IPA: [x]), zöngétlen ínycsapi réshang, vagy zöngétlen hangszalagrés-hang (glottális frikatíva, IPA: [h]) lett belőle. Így ejtik a latin betűs (át)írásban legtöbbször r-rel jelölt hangot:

afrikaans (Fokváros körüli falusi területeken), angol (Northumberland és Durham megye környékén az ún. „northumbriai burr” hang), belga (holland hatásra: Limburg, Brüsszel és Ghent területén), dán (a XVII. századig, Skåneland Svédországhoz kerüléséig a fogmedri pergőhang volt használatos egész Dániában, aztán lett ínycsapi, majd garati közelítőhang – kialakulásának oka nem világos, talán „dacból”, hogy jobban megkülönböztessék nyelvüket a svéd agresszorokétól), francia (az egész Franciaországban elterjedt ínycsapi zöngés közelítőhang ejtésváltozataként: standard, párizsi nyj.; egyes nyelvészek szerint a Napkirály beszédhibája okozta az elterjedését a fogmedri pergőhang rovására a nép nem térhetett el a királyi kiejtéstől :)), héber (szefárd, tibériai, modern izraeli héber; alapvetően ínycsapi réshangként, amit néha a franciák R-jéhez hasonlóan pergetve ejtenek), holland (ez az uralkodó nyelvpergetős hang Limburgban és Noord-Brabant déli provinciáiban; Randstad nyugati városaiban – pl. Rotterdam, Hága, Utrecht –, illetve külterületein: Zwolle, Almelo, Leeuwarden csak elterjedtnek számít), jiddis, lakota (érintő- v. pergőhangként használják ínycsapi réshang ejtésváltozataként /i/ hang előtt, átírása mindkét esetben: ǧ), német (feltehetően francia hatásra: alsó szász, alsó frankóniai, középső területek; Svájc észak-keleti részén és Basel környékén; zöngétlen zár- v. réshang után zöngétlenedik, Délnyugat-Németország kivételével a szóvégen elharapják és [ɐ] magángangzóval ejtik), norvég (Bergen városából terjedt el Dél-Norvégiában; ma a népesség legalább egyharmada használja az ún. skarringot), occitán (déli auvergnat, keleti, délkeleti limousin, provanszál), portugál (európai, a XIX. században jelent meg Liszabon felsőbb társadalmi köreiben, s a XX. században teljesen kiszorította a fogmedri változatot a városi részeken), romani (némely vidéki nyj. az /r/ ejtésváltozataként), svéd (Skåneland Svédországhoz kerülése után terjedt el Skåne, Blekinge környékén, valamint Halland déli részein és Småland déli részein), xhosa

Némelyek az gégei pergőhangot (epiglottális tremuláns) is ide sorolják. Az epiglottális mássalhangzókat ejtésváltozatokként gyakran gurgulázva ejtik, így egyes nyelvekben tekinthetőek elsődlegesen trillárisoknak. Nincs azonban erre hivatalos IPA jelölés, de a szakirodalomban gyakran [я] szimbólummal hivatkoznak rá.

Ínyvitorlai pergőhang (veláris tremuláns) még érintőhangként (veláris tap) sem ejthető az IPA szerint, mert a nyelv nem mozoghatna elég szabadon, hogy gyorsan ismétlődő, vagy akár csak egyperdületű érintéssel is megfelelő zárat képezzen, és a lágy szájpadlás sem jöhetne megfelelő rezgésbe. Hasonlóképpen hangszalagrésnél képzett pergőhang (glottális tremuláns) megvalósulása is kizárható.

Habár az ínyvitorla és a ínycsap rezgésével járó horkolás, az összeszorított ajkak közt gúnyosan kinyújtott fröcskölő nyelv során szintén pergetésszerű rezgés történik, ezeket nem igazán tekinthetjük beszédhangoknak, ahogy a madárfüttyöket utánzó linguolabiális pergőhangokat sem. A leginkább a lovak fújtatásához, prüszköléséhez hasonlító, két ajakkal (bilabiális) ejtett pergőhang (IPA: [ʙ]) nem tekintendő nyelvpergetősnek (rotacizálónak), mivel a nyelv nem vesz részt a pergetésben.

Egyperdületű R-hangok

Szakszóval ezek az érintőhangok (tap) illetve legyintőhangok (flap). A hangképző szerv (nyelv) az előbbi esetben pillanatnyi zárat képezve megérinti a hangképzés helyét, az utóbbinál pedig leheletnyi súrlódás következtében finoman meglegyinti, de a kiáramló levegőt egyáltalán nem szakítja meg zár. Mindkettő perdülése változtathatatlanul egyszeresre korlátozódik, így a szakirodalom gyakran nem is tesz éles különbséget tap és flap közt. Az előbbinek sajátos változata a nyelvoldaliként képzett fogmedri legyintőhang (alveoláris laterális flap; IPA: [ɺ]).

A fogi/fogmedri érintőhangot (dentális/alveoláris tap; IPA: [ɾ]) gyakran használják a pergőhangok egyszerűbb változataként olyan beszédhelyzetekben, amikor nincs lehetőség hosszan rezegtetni (pl. gyors beszéd során) vagy egyéb ejtési szokások miatt. Elmondható, hogy ahol van többperdületű R, ott egyperdületű változatként van érintőhang is, de fordítva nem feltétlenül igaz. Továbbá az albán, baszk és a spanyol szavakban belhangként megváltoztatja a szó értelmét a pergetésszám. A következőkben csak azokat a nyelveket sorolom fel, ahol önálló hangként is létezik, nem csupán a többperdületű R ejtésváltozataként (persze ez nem mindenhol jelent önálló jelentéskört!):

afrikaans (bizonyos szavakban, valószínűleg kölcsönzöttként), albán, baszk, beludzs (szókezdőként nem fordul elő; a déli nyelvjárásban foghangiként ejtik, és ritkán előfordul retroflex változata is), galíciai, latin (szókezdő hangként pergő-, egyébként érintőhang), katalán (többpergetésűként [r] csak a kettőzött érintőhang [ɾɾ] ejtésváltozataként szerepel; szóvégiként pergőhang csak egyszerűsített változatokban fordulhat elő, pl. cigarro > cigar; az /r/ e pár kivételtől eltekintve szóvégen eltűnik), kazah, khalaj, norvég (eredetileg egész Norvégiában ezt használták, de ma terjedőben van az ínycsapi változat; belhangként az utána következő fogmedri /s/, /t/, /d/, /n/ és /l/ hangokkal összeolvad, retroflexszé alakítva őket), portugál (európai; kivéve szókezdőként), svéd (gyakori a szóvégeken dentális tap, belhangként ugyanaz igaz itt is, mint a norvégban, bár az /l/ hangot nem mindig hajlítja vissza), spanyol, thai (leggyakrabban legyintőhangként, néha többperdületűként ejtik; a hivatalos beszéden kívül nem igazán különböztetik meg az /l/ és /r/ hangokat, s inkább /l/-szerűen ejtik), török (bizalmas társalgásban, msh-val kezdődő szótag előtti szótag utolsó hangjaként, illetve a második szótag kezdőhangjaként enyhén pergetett; érintőhangként ejtik két mgh közt; szóvégen ill. zöngétlen msh előtt zöngétlenedik; alapvetően a leggyengébb hangzónak tekinthető, gyakran ki is esik; szókezdőként csak jövevényszavakban fordul elő, sőt ilyenkor több nyelvjárásban ž [ʒ] lesz belőle, ami miatt egyes nyelvészek a cseh ř-hez hasonlítják; ruméliai nyelvjárásban a szóvégi r-ből y lesz), urum, xhosa (csak kölcsönszavakban), zulu (csak kölcsönszavakban)

A fogmedri legyintőhangra nincs külön hivatalos IPA jel, bár használható [d], amely szemléletesebben fejezi ki, hogy ekkor nem rotacizáló hangról van szó, hanem a /t/ vagy /d/ ejtésváltozatáról. R-szerű vonatkozására viszont helyesebb a canIPA-ban alkalmazott [ɿ] jel. Valódi lágy legyintőhang ejtésére hátrahajlított nyelvheggyel van lehetőség (retroflex flap; IPA: [ɽ]), így ennek latin betűs (át)írása többnyire nem is r, hanem l. Nem nyelvpergetős legyintőhang az ajkakkal és a fogakkal, V-szerűen ejtett labiodentális flap sem, így most nem foglalkozunk vele.

A koreaiban r átírással előfordulhat az /l/ ejtésváltozataként – fogmedri legyintőhangként – magánhangzók, illetve magánhangzó és /h/ között, illetve angol jövevényszavakban, illetve fogmedri érintőhangként szó belsejében. A japánok fogmeder mögött képzett legyintőhangját az ójapántól kezdve r betűvel romanizálják. Az IPA [ɺ̠] illetve [ɾ] jellel jegyzi, de indulatos beszédben, illetve az Edo környékiek pergethetik is (ezt úgy nevezik: 巻き舌 makijita). Ráadásul ez egy sajátos hangzó: nem nyelvközépi (centrális, R-szerű), de nem is nyelvoldali (laterális, L-szerű) legyintő hang, hanem a kettő közötti, hasonlóan a koreaiakéhoz. Elválaszthatatlan magánhangzójától, önmgában sosem ejtik: ラ v. ら /ra/, レ v. れ /re/, り v. リ /ri/, ろ v. ロ /ro/, る v. ル /ru/.

R-szerű közelítőhangok

A közelítőhangok olyan hangok, amelyeknél egyrészt nincs érintkezés a hangképző szerv és a hangképzés helye közt, csupán közelítés, másrészt képzésmódja valamilyen mással- vagy magánhangzó ejtéséhez közel álló (jelen esetben a pergőhangokéhoz). Az angol nyelvjárásokban a legelterjedtebb, bár a jelölések tekintetében tapasztalható némi keveredés. A IPA például fogmedri közelítőhangként (alveoláris approximáns) jegyzi az amerikai R-t ɹ jellel, míg a canIPA-ban a fogmedri közelítőhang jele egy balra néző r. A canIPA az amerikai R-t ínyvitorla előtt, nyelvoldali réssel képzett közelítőhang (preveláris lateralizált approximáns) néven jegyzi ɹ jellel, aminek illusztrációja az erre jellemző, felpúposított nyelvvel való (ún. "bunched") ejtést tükrözi. Ez egyes angol nyelvjárásokban lehet fogmeder mögötti (posztalveoláris), vagy akár egészen magánhangzószerű ([ʋ] vagy [w] hangokhoz hasonló). A brit angolban ezzel szemben inkább visszahajló nyelvheggyel ejtett közelítőhang (retroflex approximáns) [ɻ̩] van, ennek hangtani jelét egyes leírásokban felcserélik az amerikaiéval, vagy közösen [ɹ]-ként jelölik. Sajátossága, hogy érintkezés hiányában nem pergetve képzik, a nyelv csak megközelíti a szájpadlást; illetve jellemző a képzésre a nyelv oldal­irányú széthúzódása. Egyéb sajátosságairól, illetve a brit és amerikai R összehasonlításáról illetve az R különböző ejtésváltozatairól bővebben IdegenNyelvŐr blogjában lehet olvasni magyarul, illetve a canIPA tanulmányában angolul.

amerikai angol (szótagon belüli magánhangzó előtt erőteljes ajakkerekítés is társul hozzá; váltogathatják a brit retroflex ejtésváltozattal; eredetileg [r] volt, később [ɾ] érintőhang, majd közelítőhang lett belőle), ausztrál angol, dél-vietnámi (az [r] ejtésváltozataként), feröeri (énekléskor és az idősek beszédében gyakran pergetik, azaz eredetileg [r] pergőhangként használhatták; képzése sokszor fogmeder mögötti vagy – főleg a fiatalok körében – retroflex), holland (a standard nyelvben fogmedri [r] pergőhangként valósul meg, egyes nyelvjárásokban ejtik közelítőhangként – vagy érintőhangként vagy ínycsapi pergőhangként), német (Westerwald, Siegerland, Felső-Lusatian vidéki nyelvjárásokban, máshol ínycsapi pergőhangként vagy ínycsapi réshangként ejtett), örmény (csak a klasszikus örményben jelenik meg, egyébként pergőhang vagy érintőhang), portugál (középső-déli brazil nyelvjárásokban r-rel jelölve, vidéki nyelvjárásokban l-lel írt hangoknál), spanyol (egyes nyelvjárásokban s-sel jelölt szótagvégeken), zapoték (a nyelv tilquiapan ágán, egyébként fogmedri pergőhang v. érintőhang), továbbá a fulani, palaui, Edo és Murinh-patha nyelvekben egyéb pergőhangok ejtésváltozataként.

A brit és az indiai nyelvek R-je (vagy éppen L-je) széles körben ismert példa arra, amit visszahajló nyelvheggyel ejtett közelítőhang (retroflex approximáns; IPA: /ɻ̩/) néven jegyez a nyelvtudomány. Ezt a hangot a nyelv hegyét a fogmeder mögé hátra­hajlítva képzik, a szájpadláshoz itt sem ér hozzá a nyelv, így nincs meg a szokott értelemben vett pergetés. A mandarin nyelvben is ejtenek ilyet – bár többnyire inkább visszahajló nyelvheggyel képzett zöngés réshangként (/ʐ/) valósul meg, mint /ɻ̩/-ként.

brit angol (szótagon belüli magánhangzó előtt erőteljes ajakkerekítés is társul hozzá; mássalhangzó előtt egyáltalán nem ejtik, szó végén pedig csak kötőhangként; váltogathatják az amerikai alveoláris ejtésváltozattal; eredetileg [r] volt, később [ɾ] érintőhang, majd közelítőhang lett belőle), enindhilyagwa (ausztrál bennszülöttek nyelve; a nyelv hangzókészlete tartalmaz fogmedri [r] pergőhangot is), kannada (ld. tamil és malajálam; a XII. sz. előtt használtak ilyet, utána l-szerűvé lágyult), malajálam (l átírással; a nyelv hangzókészlete tartalmaz fogmedri [r] pergőhangot is, ami feltehetően a fogmedri zárhang [t] átalakulásából adódik; lásd még: tamil nyelv), mandarin (használójától függően ez lehet [ʐ] vagy a szóvégi -r toldalék esetén magánhangzószerűen ejtett – lásd érhuà-jelenség), mapuche/mapudungun (nincs más R-szerű hang a hangzókészletében), pastu (szóvégeken ejtik így az egyébként l-szerű legyintőhangot – retroflex lateláris flapot – átírása: ṛ vagy R; a nyelv hangzókészlete tartalmaz fogmedri [r] pergőhangot is), szanszkrit (visszahajló nyelvheggyel képzett, de enyhén pergetik, azaz retroflex trilláris – lásd ott), tamil (l-lel írják át, a tamil szó végén is ilyen hangot ejtenek; ajakkerekítés nem társul hozzá; egyes kutatók szerint fogmedri közelítőhangból, esetleg fogmedri érintő-/pergőhangból származik; a nyelv hangzókészlete tartalmaz fogmedri /r/ pergőhangot és fogi érintőhangot is, ami korábbi [t] módosulata lehet számos dravida nyelvben), yaghan

R-szerű réshangok

Kizárólag a cseheknél él a pergetett réshang (trilláris frikatíva; IPA: [r̝]; a canIPA egy elnyújtott 2-essel, illetve zöngés változatát ennek tükörképével jelöli), azaz a ř betű. A fogmeder mögött, nyelvheggyel vagy nyelvéllel képzik, hangzása együttesen ejtett R [r] és Zs [ʒ] hangokhoz hasonló (lásd például ezt a bemutatót); pergetésszáma 2-4; a rezgés mozgásterjedelme kisebb [r]-énél, az összehúzódás szűkebb, a levegő kiáramlása gyorsabb; pergőhangként kezdi, de réshangként végződik. Alapvetően zöngés, de létezik zöngétlen ejtésváltozata ([r̝̊]) is; írásban nincs különbség közöttük. A canIPA összefoglalója szerint a tiszta, pergetett ejtése leginkább érzelmesebb vagy gondosan artikulált kifejezésnél fordul elő, más esetekben ún. slit-constrictive hangként (olyan réshang, mely képzésekor a nyelv lapos marad) valósul meg, amelyet a kódtáblázatban tükrözött z jellel tüntetnek fel.

Mint arról fentebb már szó esett, az eredetileg ínycsapi pergőhang megvalósulásaként több nyelvben van ínycsapi réshang (uvuláris frikatíva) ill. ínyvitorlai réshang (veláris frikatíva), amik olykor felcserélődnek egyes erősen ejtett torokhangokkal és előrébb képzett pergőhangokkal.

Szerző: Olman  2012.07.27. 22:57 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szofejto.blog.hu/api/trackback/id/tr884669876

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.