Elterjedt az a vélekedés, hogy a fiatalokat illető süldő elnevezés alapvetően sütésre alkalmas, sütésre megérett disznót takar hasonlóan a bakfishoz, amiről ha más nem, Jókai Mór regénye óta tudjuk, hogy német átvétel. Igen fiatal, mérete miatt inkább csak sütésre (főzésre már nem) alkalmas halat jelent (Backfisch). Írják még, hogy távolabbról az angolból eredhet (backfish), első fele a back [vissza] szóra utal, mert kicsi mérete miatt sokszor visszadobják az ilyen halakat a vízbe, nem tudván értékesíteni. Később a „serdülő, de még éretlen” alapérteményét megragadva fiatal lányokra kezdték alkalmazni, amely jelentésben a magyar is átvette a kifejezést.

Süldőnek a Pallas Nagylexikon (1893-87) szerint hat hónapos kortól, a Magyar Néprajzi Lexikon (1977) szerint legfeljebb egy éves korig neveztetik a sertés. Használják még fiatal nyulakra is, de elsősorban sertésekre. A Czuczor-Fogarasi szótár (1862-74) felhozza a tájnyelvi süjdő változatot, sőt, alapalakként a sűdő szóalakot állítja be (sűdő malacz, sűdő nyúl). Továbbá említi, hogy mondják még ezen kívül, átvitt értelemben, széles körben mindenféle újoncra, növendékre, fiatalra: sűdő diák, sűdő katóna, sűdő pap, sűdő prókátor; sűdő legény, sűdő leány.

A szótár rámutat arra is, hogy Szegeden siheder malac a bevett elnevezés, így kérdésessé válik, hogy valóban a sül [tüzön, zsírban sisteregve pörkölődik] igéből alakult ki a süldő szó. Ezek alapján vélik a süldő és a süheder szó alapját is egyaránt a SÜH gyökből származtatni:

SŰDŐ, (sűd-ő v. sü-h-öd-ő) mn. tt. sűdő-t. [...] Gyökeleme sűh v. süv, melyből lett süh-öd v. süv-öd v. öszvehúzva: sűd elavult ige, s ebből: sűdő. A törzs (sűd) egyezik a mélyhangú sud gyökkel sudamlik szóban. Némelyek egyedül disznóra alkalmazván e szót azt vélik, hogy a sűdő sütni való disznót jelent, mivel így is ejtetik: süldő (néhutt: süjdő); de itt az l oly betolakodott hang, mint más szókban is a d v. t, és k előtt pl. hó(l)d (állat neve), erő(l)tet, erő(l)ködik, csó(l)k stb. Eredhetett a ,serdülő’ szó összehuzásából is amidőn az l r-ből változott által.

Az idézetből láthattuk, a Czuczor-Fogarasi szótár feltehetően székely mintára alapozva a sűdő változatot határozza meg alapalakként. Így nemcsak a szűkebb, fiatal disznókra vonatkozó jelentésük, de szóalakjaik miatt is különös figyelmet érdemelnek a következő kifejezések:

nyugati flamand schote [fiatal disznó (1 éves kor alatti)], óangol shot v. shote > angol shoat v. shote v. sheat [fiatal, nemrég elválasztott disznó (kb. 8 hetes)];

Az OED szerint valamely, ismeretlen alnémet kifejezésből származhat az 1408 óta jegyzett (ó)angol shote. Az ismeretlenséget illetően én nem zárnám ki a magyar közvetítést vagy forrást sem, de azt sem, hogy az alnémet nyelvben is hasonló (hangutánzó) módon alkották a szót. Ugyanis a magyarral párhuzamosan, a sarjadásra, sarjadékra, fiatal növényi hajtásra való utalás megvan az egész germán vonalon, hasonló szóalakkal:

óészaki skjóta, norvég skjota, ódán skjut, dán sküde, svéd skjuta, ófríz skiāta, ószász skiotan, közép-holland scieten, ófrank scietan, angolszász scyttan, óangol scēotan, középalnémet schēten, ófelnémet scioʒan, középfelnémet schieʒen, német schiessen, angol to shoot [gyorsan előre mozdul, szökken, kilő, megnő, sarjad, (rügyet) hajt, burjánzik];
óészaki skot, norvég skjot, ósvéd skut, ódán skjut, svéd skott, ófríz skot, közép-holland scot, holland scheut, középalnémet schōte, ófelnémet scuʒ, német Schoss, angol shoot  [fiatal sarjadék (általánosan), hajtás (növényen)];

A lőfegyverek korában kiegészült és elsődlegessé vált jelentése a hirtelen mozgást, gyors előrelökést tükröző értelmén alapul, amely a rügyek egyik pillanatról a másikra való kibontakozásában is tapasztalható. A felsorolt germán szavak feltételezett őse a szanszkritban is megvan, amiből a nyelvészek a szláv кида́ть (kidáty) [sarjadék, hajtás] kifejezést is származtatják:

cud, codati [ösztökél, sarkall, élénkít, előmozdít, gyorsít, (meg)hajt, burjánzik], skand [szökken, vet, kilövell (mag, ondó), ont, kiönt];

Visszatérve a cikk szavához, Herman Ottó A magyar pásztorok nyelvkincse (1914) c. művében ugyancsak erdélyi vidékeket említ alkalmazási területként az 560-561. oldalon található sűdő, südű, süjdő alakoknál. Némely másik változatnál (sütkő, süldelék, süldén, süldó) gondolhatnánk a sül, süt igéinkre, de a könyv egyszer sem említi ezeket, csakis a fiatalságra, éretlenségre utaló jelzőket. A zöngés D könnyen cserélődhet a zöngétlen T párjára, és a D vagy T elé betoldott L pedig gyakori jelenség.
Legalább ennyire elterjedt a tájnyelveknél az eredetileg meglévő L-nek az azt követő mássalhangzóval való összeolvadása és ezáltal az őket megelőző magánhangzó megnyúlása (pl. boldog - bódog, falka - fóka, dolga - dóga). Valószínűbbnek tűnik, hogy inkább ez történhetett, mert az említett forrásban fellelhető még 1240-es évszámmal a syldev (ami lehet: süldő, de a korbeli párhuzamok alapján inkább: szüldő), 1247-es datálással a zildew (ami lehet: szildő, de a régen gyakori ü-i cserék miatt akár szüldő is), 1462-essel a duo porci minores sildew, illetve Szikszai Fabriczius Balázs 1590-es latin-magyar szójegyzékére hivatkozva a szld szóalak. Az MTESz szerint az 1229-ből való váradi tüzesvaspróba-lajstromban említik legkorábban a süldő szavunkat, helynévként („de villa Seldeu”), bár a sertésekkel kapcsolatban a 1395-ös „ʒildew Díʃno” mérvadóbb (Besztercei Szójegyzék).

A Czuczor-Fogarasi  szótár magyarázatát finomítva, úgy vélem, hogy a disznók süvöltő, sivító hangjából fakad a szó, hasonlóan a furulya régies szóalakjaihoz: süvöltő > sültü. Ugyanis ez a régibb SZ - S és szóösszevonási párhuzam tapasztalható a moldvai csángóknál a furulyára (süvöltőre) használt szavaikban: szültü - szűtű.
A kiesett eredeti L magánhangzó-nyújtó hatása egyébként megvan a francia nyelvben is, ahol jó pár szó latin ősénél még jelölték az L gyökhangot (saltare - sauter, salvare - sauver, falco - faucon stb.), sőt bizonyos cseh és szerb szavak közt is lezajlik hasonló: wlk - wuk, blch - bua, dal - dao, dluzsnik - duzsan, sztal - stao. Az olaszban I-re cserélődik a latin L (blanca - bianca, plus - piu stb.), ami a magyar L-nek J-vé lágyításához hasonlatos (pl. tol - toj).

Némileg elvontabban, de még mindig észrevehető hangutánzó alapokon a fiatalok sürgő, suhanó, lenge, eleven mozgása tűnik ki az alábbi magyar szavakban:

suhanc [felserdült ifjú], suhanczár [székelyeknél: karcsú, magas termetű ifjú, aki remek férjjelölt], suhaj [tótoknál: suhanc]; süheder v. siheder [serdülő korban levő oktalan, vagy emberi állat], sülkő v. sütkő v. süttyő v. suttyó [suhanc, siheder (sürgő > sülkő; az L kiesésével a gyök alakulása: süh > süh-öd > süd > süt > sütty > sutty)];

A disznókra és fiatalokra vonatkozó mezopotámiai szókincsben fellelhető alakok is mintha ezt a jelentéskapcsolatot tükröznék:

sumér (korai din., óakk., III. Ur-kori, ób.) šul [fiatal, férfias, fiatal férfi; v.ö. sah2 varacskos disznó fejét ábrázoló ékjele; a Disznó csillagképet (Šah) a Jupiter (Šul-pa-e) neveként is emlegették a sumér csillagászati feljegyzésekben]; (korai din., óakk., lag., k. ób., ób., újassz., újb.) šah v. šah2 [disznó], (ób.) ze2-eh v. zah v. zaheh [kismalac], (III. Ur-kori) ze2-da v. sah2 ze2-da [kismalac] > akkád šahu, asszír šaḫ v. šaḫu [disznó], šaḫītu [nőstény disznó, koca], šaḫapu v. šaḫ api v. šaḫḫapu [varacskos disznó; két-három éves, élelmül szolgáló varacskos disznó], šaḫḫu [éretlen], šiduri [fiatal nő (hurrita szó)], ṣuḫartu [fiatal nő, lánygyermek], ṣeḫēru [fiatalnak, kicsinek, kevésnek lenni; v.ö. ina ṣeḫerišú (fiatalkorában)], ṣiḫḫirūtu [kicsi, fiatal, kisgyerek, cseléd], ṣiḫru [kicsi, fiatal (állat); ifjú, másodrendű (ember); gyerek; cseléd; fiatalság], ṣuḫāru [(fiú)gyermek, alkalmazott, cseléd], ṣuḫrētu [fiastalság], ṣuḫru [gyerekek (gyűjtőnéven); fiatalság];

Noha a szanszkrit vatsa [süldő, borjú, fiatal sarj, gyermek] nem illik a sorba, de az általánosan használt óind disznóelnevezések igen közel állnak a fenti sumér alakokhoz, s a különböző indiai nyelvekbe elterjedvén pedig a magyar sertés szó gyökéhez közeli alakok születtek:

szanszkrit sUkara v. zUkara [disznó, vaddisznó, sertés; érteménye: „sú v. zú hangot adó” - v.ö. kara (tevő, csináló, vmit keltő)] > tamil cUkaram [disznó]; telugu sūkaramu [disznó]; bengáli śūkara [disznó, vaddisznó, sertés]; páli sūkara [disznó]; urdu, hindusztáni sūkar [disznó], sūʼar [sertés, disznó (becsmérlő szóként is)]; pandzsábi sukar [vaddisznó, disznó], suṇggar(í), suṇr(í) [disznó], súr [disznó]; hindi suar [vaddisznó, disznó], su:ar [vaddisznó, disznó (becsmérlő szóként is), nagyon kövér ember]; szindhi suuaru, suuari [disznó (becsmérlő szóként is)] kasmíri sōr [hím sertés, disznó; v.ö. dyāra-sōr (zsugori, "pénzesmalac")];

A szanszkrit sUkara előrészét alkotó sU [kelt, hajt, serkent, sarjaszt, szül, ellik, fial, terem] elvont jelentése tükröződik a germán nyelvek anyadisznóra vonatkozó szavaiban:

óészaki sýr (tárgyeset: ), norvég su, dán, svéd so, sugga, angolszász , óangol , suga, közép-holland soghe, seughe, sueghe, soch, holland zeug, középalnémet, ófelnémet, középfelnémet , sváb suge, német Sau v. Suge, angol sow [emse, anyadisznó]; skót sook, ír sùicean [szopós (állatkölyök) < régi ír súgim, welsh sug (szopni)];

Ez alapján a magyarban felmerülhet a szül gyökkel való kapcsolat, de persze valószínűbb, hogy a fentiekben (ahogyan a szanszkritnál is) pusztán a disznók jellegzetes hangja köszön vissza. Ezt támasztja alá, hogy Ázsiától-Európáig oda s vissza rengeteg nyelvben fellelhető a disznók neve szókezdő S vagy azzal rokon hanggal:

kínai 豕 shǐ [vaddisznó, sertés; pikt. „disznó”] > 豬 zhū [sertés], 彘 zhì​ [disznó, sertés; pikt. „nyíllal meglőtt disznó lábakkal és fejjel”], 豵 zōng [kismalac (fél-egy éves)]; óegyiptomi šːy, nyugati csádi (gerke) usso, középső csádi (musgu) aǯin, azǝŋ, (logone) ts'ḗs'e, (buduma) šāši [disznó (bár ezen afrikai szavak léte a megjegyzések szerint kétséges)]; csuvas sɨsna [disznó; v.ö. régi magyar, palócos ejtéssel: gyisznó], karahanid čočuq [fiatal disznó], tatár, kumyk, karaim, közép-török (ókipcsak) čočqa, ojrát čočqo, ujgur čošqa, azerbajdzsáni čošGa, balkár čočxa, hakassz sosxa, baskir sosqa, sór, tuva, kazah, nogáj, karakalpak šošqa [disznó; v.ö. siska (lelógó fülű, bakonyi disznófaj)]; albán thi [disznó]; avesztán [sertés]; ógörög ὗς (hüsz) v. σῦς (szüsz) [(vad)disznó mindkét nemben], ὕδιον (húdion) [kis disznó], ὑῑκόν (huikón) [sertésből, disznóból való; sertésé, disznóé; v.ö. ui (disznóhang)], ὑώδηϛ (huódész) [disznóra jellemző; disznóhoz méltó]; latin sus [disznó; v.ö. subulcus (disznópásztor), sucerda (disznószar)], suellus [malac], suculus [malac, kis disznó], suillus v. suinus v. suina [disznóból való; disznó-]; umbriai latin sif [disznó]; tokhár suwo [disznó], swāñana misa [disznóhús]; kártvéliai (georgiai) ešw [vaddisznó, sertés]; óészaki svín (teuton szó), gót swein, ószász, ófríz, középalnémet, ófelnémet, óangol swin, angol swine, közép-holland swijn, holland zwijn, német Schwein, óegyházi szláv (óbolgár) svinija [sertés]; lett suvẽns, sivẽns [malac, kis disznó]; khmu (cuang) sɨǝŋ, (laoszi, vietnámi, thaiföldi) sɨaŋ, kabit chiŋ [disznó]; nyugat-bahnári (lavi, juk), észak-bahnári (rengao) cu:r, (brao) cur, (jeh) col, (sedang, didra) cu, (hre) cua, dél-bahnári (chrau) sɨr, (stieng) sor, cua su:l [disznó]; óír socc, ír soc [disznó; (disznó)orr, eleje vminek; ekevas (talán a disznó orrával, földtúrással való hasonlósága miatt) > francia soc (ekevas), angol to sock (pofán vág)], welsh swch, corni soch, breton soc'h v. souc'h [disznóorr], socyn [disznó; süldő (kisfiú)]; számi sokke, finn sika, karél sika v. siga, észt siga [disznó]; nepáli sūgur [disznó], sūgurko baccā [kismalac]

welsh hwch, corni hoch v. hogh, breton hoc'h v. houc'h [(fiatal) disznó, nöstény disznó], óangol (csak helynevekben) hogg-, angol hog [(fiatal) disznó]; pahlavi (közép-perzsa) xug [disznó] > perzsa خوك ḵẖūk v. ḵẖok [disznó], خوك بچه ḵẖūk-bacha [malac, kisdisznó]; csecsen, ingus ħaqa [disznó, sertés];

Ez utóbbi, összecsengő kelta, perzsa és kaukázusi elnevezésekhez igen közel állnak a következő magyar szavaink, amelyek minden bizonnyal a malacok cocogva, csemcsegve evő hangja alapján születtek meg:

koca [disznó, elanyátlanodott, elárvult disznó, de mondják egyéb állatra és embergyermekre is], coca [kisdisznó, malac], coci [disznóhívó szó]

Összefoglalásképp tehát: a süldő sütéssel, süléssel való összemosása népetimológiai adaléknak mondható. Feltehetően abból a szokásból kiindulva született meg, hogy leginkább a fiatal, süldő disznókat és nyulakat adják el sütnivaló húsnak. Noha maga a sül is hangutánzó eredetű szó (a forrásba hozott sűrű, zsíros nedvek sistergését fejezi ki), a süldő, sűdő, sűdű valójában a disznó jellegzetes éles hangját tükrözi: süvöltő > sültü > süldő, süjdő, südű, sűdő stb. Legszemléletesebb párhuzamra a moldvai csángók sültü, szültü, szűtű [süvöltő, furulya] szavaiban lelni, amely egyúttal magyarázhatja a régi magyar szüldő alakot is. Távolabbra utalva pedig akár a szél szavunkat is, amelyről gyakran mondják, hogy süvölt. De ez már egy másik cikkre tartozik.

Szerző: Olman  2009.10.17. 16:00 Szólj hozzá!

Címkék: s állatok népetimológia

A bejegyzés trackback címe:

https://szofejto.blog.hu/api/trackback/id/tr831443888

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása